Aha

Tökéletes vagy elég jó

„Ha először saját magunkat akarjuk megjavítani, hogy elinduljunk megvalósítani az álmainkat, soha nem érjük el a paradicsomot. Ha viszont elfogadjuk minden hibánkat – és ennek ellenére hisszük, hogy megérdemeljük a boldog életet – akkor szélesre tárunk egy hatalmas ablakot, amely beengedi a Szeretetet az életünkbe.” /Coelho – Valkűrök/ (saját fordítás a könyvből)

 Tegnap egy New York-i kollégámmal volt telefonhívásom. Nem emlékszem hogyan milyen apropóból, de a perfekcionizmus és az „elég jó” fogalma került szóba. Ez a téma már jó ideje foglalkoztatja a fantáziámat – perfekcionistaként talán nem véletlenül – úgyhogy majdnem egy évvel az utolsó blog bejegyzésem óta, újra klaviatúrát ragadtam, hogy írjak. Continue reading

Closer to Yourself!

“The life of the dead is placed in the memory of the living.” /Cicero/

Imagine that you can watch your own funeral as a movie! I know it sounds morbid, but let me explain it! Just imagine that your coffin is surrounded by people who decided to come to say goodbye to you. You see them and hear them. And as you are peacefully lying waiting for the ceremony to come to an end, they start to talk honestly about you…

What would you like to hear?

What would you like to be remembered for?

What kind of thoughts would you want them to keep in their mind about you? Continue reading

Kerülj közelebb Magadhoz!

” A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.” /Cicero/

Képzeld el, hogy mint egy mozifilmet végignézheted a saját temetésedet! Tudom! Tudom! Kicsit morbid a gondolat, de mindjárt megmagyarázom! Képzeld el, ahogy az emberek körülállják a koporsódat és te látod és hallod őket! Ahogy csendesen ott fekszel arra várva, hogy a ceremónia véget érjen, ők őszintén elkezdenek beszélni Rólad.

Mit szeretnél hallani?

Hogy szeretnéd, hogy az emberek emlékezzenek Rád?

Mi maradjon meg a fejükben Rólad? Continue reading

I let it go…

I had no clue why I was crying my heart out during watching the movie, Me before you in the cinema. Maybe you think it was just an ’Oh-that-is-so-cute’-type of cry, but NO! Neither a ’poor-supercute-hyperrich-megasuccessful-guy-what-a-shame-that-he-has-to-live-his-life-in-a-wheelchair-after-a-motorcycle-accident’-type of cry. I felt the pain in my chest, weeping as I would have lost somebody too. The sobbing held me tightly till the end of the movie and as they turned on the lights I ran out of the room like an ostrich, my head on my chest to remove the remains of the cried-down makeup, before somebody would think that I compete for the role of Joker at the audition of the new Batman movie. Continue reading

Amikor piros lámpát kapsz…

“Amikor a legkevésbé számítasz rá, az élet kihívás elé állít, hogy megmérje bátorságod és kitartásod a változtatásra. Ezekben a pillanatokban, nem teheted meg, hogy úgy teszel, mintha nem történt volna semmi vagy nem mondhatod, hogy még nem állsz készen. A kihívás nem fog várni. Az élet nem néz hátra. Egy hét az több mint elég, hogy eldöntsük, elfogadjuk-e a sorsunkat vagy sem.” / Paulo Coelho/

Fogalmam sem volt, hogy miről írjak a blogomban, de az ÉLET egy hirtelen jött térdsérülés formájában – hát igen, a balesetek általában nem tervezettek – „kegyesen” megoldotta nekem a problémát. És mivel sok választásom nem akadt, nem kellett egy hét, hogy elfogadjam a sorsom. Úgyhogy most itt fekszem az ágyban és írok. Térdrögzítő van a lábamon és boldog vagyok, ha nem kell mozognom. A következő pár hétben Rick és Mick, a két mankóm lesznek a legjobb barátaim, akik segítenek az alaptevékenységek elvégzésében, mert nem terhelhetem a bal térdemet. De mégis hogy kerültem én ide?? Continue reading