„Ha először saját magunkat akarjuk megjavítani, hogy elinduljunk megvalósítani az álmainkat, soha nem érjük el a paradicsomot. Ha viszont elfogadjuk minden hibánkat – és ennek ellenére hisszük, hogy megérdemeljük a boldog életet – akkor szélesre tárunk egy hatalmas ablakot, amely beengedi a Szeretetet az életünkbe.” /Coelho – Valkűrök/ (saját fordítás a könyvből)

 Tegnap egy New York-i kollégámmal volt telefonhívásom. Nem emlékszem hogyan milyen apropóból, de a perfekcionizmus és az „elég jó” fogalma került szóba. Ez a téma már jó ideje foglalkoztatja a fantáziámat – perfekcionistaként talán nem véletlenül – úgyhogy majdnem egy évvel az utolsó blog bejegyzésem óta, újra klaviatúrát ragadtam, hogy írjak.

Először is: neked mi jut eszedbe ha azt mondom perfekcionizmus? Te hogyan látod a tökéletességre való törekvést? Mit gondolsz róla?

Számomra a tökéletességre való törekvés olyan mint egy nagyon nehéz hátizsákot cipelni és közben egy délibábot üldözni egyre fáradtabban és fáradtabban. Hogy honnan veszem ezt? Évekig üldöztem valami megfoghatatlant egy kövekkel megrakott képzeletbeli hátizsákkal a hátamon… és hidd el nekem a hátizsák csak egyre nehezebbé és nehezebbé vált. Úgyhogy úgy döntöttem ideje letennem, mert elég volt. Elég volt és változtatni akartam.

Mióta az eszemet tudom kényszeresen tökéletes akartam lenni és tökéletességre törekedtem a életem minden területén. A kapcsolataimban, a munkámban és mindenben, amit elkezdtem vagy amit pont hogy nem kezdtem el. Számomra a perfekcionizmus egyet jelent a hibák teljes mértékű kizárásával.

Látod már miért mondtam, hogy olyan mint egy délibábot – valami elérhetetlent – kergetni?

Ahogy írok, visszagondolok a tengernyi elszalasztott alkalomra:

Hány esetben menekültem el egy beszélgetéstől, szituációtól, lehetőségtől, mert lebénított a félelem, hogy nem vagyok elég tökéletes?

Hány alkalommal nem vágtam bele egy tevékenységbe, sportba vagy  kezdtem el egy tanfolyamot azért, mert attól féltem, hogy valami új elkezdésével valaki azon kap rajta, hogy valamit nem tudok?

Hány esetben ködösítette el az agyamat a „Mi lesz ha hibázom vagy mi lesz ha rossz döntést hozok” kérdése addig a pontig, amíg agyam labirintusában találtam magam és nem láttam mást körülöttem csak akadályokat?

A kiutat keresve nem segített, hogy láttam milyen hibákat követtek el a számomra fontos emberek (a szüleim, a rokonok, a barátok).  Végül pedig a szüleim válását megélve a hibák a katasztrófa szintjére nőttek a fejemben. Minden áron menekülni akartam előlük. Messzire! Nagyon messzire!

Naivan úgy gondoltam, hogy ha tökéletes vagyok akkor velem nem fog az előfordulni, ami másokkal, senki nem fog elutasítani, senki nem fog piszkálni, bántani és mindenki szeretni fog. Úgy hittem ebben – olyan naivan – ahogyan hinni csak egy gyermek tud.

A perfekcionizmus délibábját üldözve:

Gyakran szabtam magas – néha elérhetetlen – elvárásokat magam és másokkal szemben … amelyek csalódásokhoz, frusztrációhoz vezettek. Majd szomorúan vettem tudomásul, amikor azok emberek, akik nem akartak vagy tudtak ezeknek az elvárásoknak megfelelni, kiléptek az életemből.

Csapatmunka helyett inkább egyedül szerettem dolgozni … ennek köszönhetően sokszor éreztem magam magányosan, elszigetelten és túlterhelten.

Azzal, hogy nem hagytam helyet a hibázásnak … rengetegszer ragadtam a bele a túlanalizálás mocsarába és inkább halogattam, nem döntöttem vagy léptem tovább.

És hogy a tökéletlenségemet elfedjem, ritkán nyújtottam ki a kezem, hogy segítséget kérjek …

Azzal, hogy senkinek nem akartam csalódást okozni

Nem álltam meg.

Nem pihentem.

Nem mondtam nemet, akkor sem amikor nagyon akartam.

Nem kértem, amikor szükségem lett volna rá.

És nem magamat, hanem másokat helyeztem előtérbe.

A perfekcionizmus egyik mellékhatása, hogy rengeteg energiát emészt fel, hiszen úgy próbálsz tenni mintha… Mintha mindig minden tökéletes lenne.

Visszanézve most már látom miért éreztem magam fizikailag és mentálisan kimerülve majdnem két év babysitterkedés után. Ha foglalkoztál mar gyerekekkel akkor tudod, hogy velük a tökéletességre való törekvést nyugodtan kidobhatod az ablakon. Te tervezel, és a gyerekek döntenek, rendszerint nem úgy és akkor amikor te szeretnéd. Véget nem érő történet. Abban az időben nem álltam meg, hogy megkérdezzem magamtól mi is zajlik  bennem vagy körülöttem, csak az elvárásoknak akartam megfelelni, amelyeket saját magamnak kreáltam. Nem ismertem magam annyira, mint ma és ennek eredményeként életem egyik legjobb leckéjét tanultam meg (plusz kaptam egy blog témát).

Csak néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem jobban belemerülni az önismeretbe és mélyebbre és mélyebbre ásni magamban jöttem rá, hogy az életünk egy soha véget nem érő, befelé tartó spirál és mindig lesz valami felfedezésre váró, valami “fixálni való”. Szomorúan kellett belátnom, hogy SOHA nem leszek tökéletes akkor sem ha még 200 évet élek. Habár úgy éreztem magam mint egy gyerek akitől elvették a kedvenc játékát, végre megálltam és elgondolkoztam.

Azóta azon dolgozom, hogy „Elég jó” legyek. Egy „elég jó” kolléga, egy „elég jó” barátnő, egy „elég jó” testvér, de mindenek előtt szeretnék „elég jó” lenni a saját „elég jó” elvárásaimnak.

És most te következel!

Írj 3 dolgot, amit ma megtehetsz, hogy elég jónak érezd magad.

Engedd el az összes „kellenét” és „szükségest” és tölts magaddal és a listával legalább 5 percet.  

Végy egy mély lélegzetet és mondd ki hangosan ELÉG VAGYOK!