“Amikor a legkevésbé számítasz rá, az élet kihívás elé állít, hogy megmérje bátorságod és kitartásod a változtatásra. Ezekben a pillanatokban, nem teheted meg, hogy úgy teszel, mintha nem történt volna semmi vagy nem mondhatod, hogy még nem állsz készen. A kihívás nem fog várni. Az élet nem néz hátra. Egy hét az több mint elég, hogy eldöntsük, elfogadjuk-e a sorsunkat vagy sem.” / Paulo Coelho/

Fogalmam sem volt, hogy miről írjak a blogomban, de az ÉLET egy hirtelen jött térdsérülés formájában – hát igen, a balesetek általában nem tervezettek – „kegyesen” megoldotta nekem a problémát. És mivel sok választásom nem akadt, nem kellett egy hét, hogy elfogadjam a sorsom. Úgyhogy most itt fekszem az ágyban és írok. Térdrögzítő van a lábamon és boldog vagyok, ha nem kell mozognom. A következő pár hétben Rick és Mick, a két mankóm lesznek a legjobb barátaim, akik segítenek az alaptevékenységek elvégzésében, mert nem terhelhetem a bal térdemet. De mégis hogy kerültem én ide??

Figyelmeztetés! Gyenge gyomrúak inkább hagyják ki a következő bekezdést a “véres” részletekkel!

Szóval olyan büszke voltam magamra, hogy 2010 óta minden komolyabb sérülés nélkül sikerült menedzselnem az életemet. Egészen egy egy pár héttel ezelőttig, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy hódolok a trambulinok iránti szenvedélyemnek J barátnőmmel. 15 perc móka és kacagás után a falról visszapattanva ahogy landoltam a lábamon, irtó éles fájdalmat éreztem, és azt hittem, hogy elszállt a térdem. Mint utólag kiderült “csak” a térdkalácsom ugrott ki a helyéről és vissza. Egy óra jegelés és pihentetés sem tudott újra talpra állítani, úgyhogy mentő vitt be a legközelebbi kórházba, ahol megállapították, hogy mivel semmi súlyos nem történt – értsd nem folyik a vérem -, mehetek utamra a két új barátommal. Úgyhogy most itt vagyok…

De nem a véres részletek késztettek írásra. Még ha nem is komoly, ami a térdemmel történt, akkor sem tudok nem gondolkozni rajta. (A térdrögzítő folyamatosan “figyelmeztet”.) Ha olvastátok már 1-2 blogpostomat, akkor tudjátok, hogy véleményem szerint minden story mögött megbújik egy jó kis lecke, ha készen állunk a sorok között olvasni. Úgyhogy álljanak itt a térdsérüléssel felszínre bukkant gondolataim:

Először is,

Nem hiszem, hogy a betegségek és a sérülések szerencsétlen véletlenek.

Nem hiszem, hogy egy betegségre egészségügyi balszerencseként kell tekinteni.

Nem hiszem, hogy az ÉLET piszkos játékot játszik velünk, amikor megsérülünk.

De HISZEM, hogy a betegségek, sérülések, mint üzenetek érkeznek az életünkbe. Mint ha csak sms-t kapnánk az Univerzumtól. (Már ha hiszel ilyesmiben! Én igen). Amikor nem adunk teret az érzelmeinknek, gondolatainknak vagy a belső hangnak, ami folyamatosan azt suttogja, hogy valami nincs a helyén vagy le kellene lassulnunk és befelé fordulnunk, akkor a testünk egy baleset/sérülés formájában üzenetet kap és többé nem tudunk nem oda figyelni. Tudtál valaha figyelmen kívül hagyni fájdalmat? Úgy gondolom nem túl sok alkalommal. Látod már, hogy mire is gondolok?

Ok. Őszintén bevallom, hogy nekem is az első reakcióm az elutasítás volt, miután a fájdalom enyhült és az agyam kitisztult. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Olyan szürreális volt egy mentőautóban feküdni. Miért?? Miért kaptam ezt az egészet? Ordítani tudtam volna.  Azóta is vannak pillanataim, amikor elkap a türelmetlenség, szeretném letépni a rögzítőt és rohanni. (Nem, azzal még egy kicsit várnom kell.)

De te gyorsítanál, amikor piros lámpát kapsz? Mert én úgy érzem, hogy most azt kaptam. Most képzeld el magad egy dugóban ülve. Ugye milyen bosszúsak tudunk lenni, hogy meg kell állnunk és várnunk kell. Pedig ha jobban belegondolunk egy piros lámpa “megajándékoz” minket egy eséllyel (és idővel), hogy megálljunk és gondolkodjunk. Úgyhogy én is megálltam a piros lámpánál és elgondolkodtam mi tudok tanulni a térdsérülésemből.

Álljon itt 5 gondolat arról, hogy mit is tanultam eddig:

Először is megtanultam lelassulni, priorizálni és egyszerűsíteni. A térdem amellett, hogy fizikailag lelassított, az agyam újra programozására és a határaim alacsonyabbra szabására is kényszerített. A mindennapi feladatokat, a reggeli rutint is újra kellett gondolom és néhány dolgot kihagyni, egyszerűsíteni. (Csak semmi pánik a fogmosást és a zuhanyt nem hagytam ki). Viszont arra kellett rádöbbenem, hogy egészégesen mennyi mindent csinálok csak azért, hogy elfoglaljam magam.

Ahogy lelassítottam, megtanultam jobban odafigyelni és a jelenben lenni. A londoni tömegközlekedés volt a Yoda mesterem. Igen, nem viccelek. Próbáltátok már mankóval igénybe venni a londoni tömegközlekedést csúcsidőben? Én megtettem. Pár nap után úgy döntöttem, hogy bemegyek a munkahelyemre. A mankóimon egyensúlyozva arra döbbentem rá, hogy az emberek annyira el vannak merülve a saját világukban, hogy semennyi figyelmet nem szentelnek másokra. (Ok! Ok! Vannak kivételek). Úgyhogy az én figyelmem megduplázódott, ahogy próbáltam az emberekkel szemkontaktust tartva a lábamat épségben és egyhelyben tartani, hogy senki ne rúgjon bele.

Ezzel egyidejűleg elkezdtem értékelni a mindennapi kicsi csodákat. Például a kapcsolat és kommunikáció csodáját. A lassabbra szabott tempón új lehetőségeket nyitott arra, hogy kapcsolatba kerüljek az emberekkel. Ismeretlenek nyíltak meg és osztották meg velem a saját sérüléseik történetét vagy a tapasztalataikat. Mint például az a férfi, aki egy szűk járdán utat engedve, elhaladva mellettem csak annyit mondott, hogy “Isten áldjon és imádkozom érted.” Általában nem figyelek oda az ilyen „Isten áldjon” kifejezésre, mert itt ezt úgy használják, mintha azt mondanák „Egészségedre”. De ennek a férfinak a szavai valahogy annyira őszintén hangzottak, hogy visszafordultam és annyit mondtam: “Kérlek tedd”! Erre ő elmesélte, hogy térdtől lefelé titánium tartja össze a lábát egy autóbalesetnek köszönhetően. Mit is mondhattam volna erre?….Egy percnyi őszinte kapcsolat és aztán mindketten folytattuk az utunkat ellentétes irányba.

Hogy tovább folytassam mire is döbbentett rá a térdsérülésem be kell vallanom, hogy napról napra hálásabb vagyok. Hálás vagyok a kisfiúnak, aki tartotta nekem a lift ajtót vagy az idős hölgy, aki átadta a helyét a buszon, mert úgy gondolta nekem nagyobb szükségem van rá vagy annak a taxisofőrnek, aki a csetlés-botlásomat látva ingyen felvett a buszmegállótól a házunkig terjedő 400 méteres szakaszra, megspórolva nekem egy adag kínlódást. Szuper hálás vagyok azokért az emberekért, akik valamilyen úton-módon hozzájárultak a gyógyulásomhoz vagy „csak” mellettem álltak, amikor szükségem volt rá. J elkísért és velem volt a kórházban; A a pici fiával jött velem haza első nap a munkából; anyukám orvosokat hajkurászott nekem, hogy a legjobb kezekben legyek, amikor Budapestre utazom; a lakótársaim bevásároltak és takarítottak… csak hogy néhány példát említsek.

És hihetetlenül hálás vagyok a testemért, amit eddig tutira vettem… Ismétlen! EDDIG!

Végül, de nem utolsó sorban a legnagyobb lecke, amire a térdem tanított, hogy megtanultam segítséget kérni. Lehet nektek ez természetesen megy. Nekem tanulnom kellett. Mindig úgy voltam vele, hogy erős vagyok, ha nem kérek segítséget és mindent meg tudok oldani egyedül. A segítséget a gyengeséggel azonosítottam. De a térdem megtanított valami másra: több bátorság kell ahhoz, hogy azt tudjam mondani: segítségre van szükségem! Megtennéd…?

Tudom furán hangzik, de miután a teljes tagadástól eljutottam az elfogadásig, egyre hálásabb vagyok a térdsérülésemért. Nem azt mondom, hogy elölről kezdeném az egészet, de ha már így alakult, legalább megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet.