Az élet spirálja

sacred spirals

Egy visszajelzés érkezett hozzám valakitől, aki először olvasta a blogomat. Eszerint néhány blog bejegyzésem befejezetlen. Befejezetlen? Hmm. Egyetértek. Engedjétek meg, hogy megmagyarázzam miért.

A blogot abból a felindulásból hoztam létre, hogy megosszam mi is történt velem mióta úgy döntöttem, hogy először összecsomagolom az életemet egy bőröndbe és begyömöszölök mindent, amit fontosnak hittem 23 kilóba. (Megjegyezném tuti nem nő volt, aki kitalálta a 23 kilogrammos súlyhatárt a transzatlanti járatokon). Az Amerikában, Kaliforniában eltöltött időről szerettem volna beszámolni, mert még a legközelebbi barátaim sem tudnak mindent. Sőt! Az egyik barátnőm szerint a legtöbbször olyan vagyok, mint egy csukott könyv. Hát elkezdtem fellapozni életem lapjait és szépen lassan olvashatóvá tenni mindenki számára a blogon keresztül. Azonban a tavalyi kezdet óta mindenről írtam csak Amerikáról nem. Október végi hazalátogatásom alkalmával megtaláltam az Amerikában írt naplóimat. Az első bejegyzés 2011 októberére nyúlik vissza. Nem szoktam visszaolvasni a naplóimat, inkább csak azért írom őket, hogy az aktuális érzéseimet és gondolataimat kiírjam magamból és kitisztítsam a fejemet. De érdekes élmény volt viszontlátni a 2011 októberében papírra vetett gondolataimat. Egy teljesen más ember köszön vissza azokról a lapokról. Pedig nem volt olyan régen. A tinta csak három és fél éve száradt meg a lapokon.

Három és fél éve úgy éreztem, hogy valaki kirántotta a talpam alól a szőnyeget és én bekötött szemmel próbálkozom megtalálni az irányt. Mint abban a játékban, amikor egy bekötött szemű gyerek próbálja elkapni a többieket, akik tapssal és minden féle hanggal próbálják jelezni, hogy merre vannak. De én úgy éreztem egyedül állok a kör közepén és nem kaptam iránymutatást senkitől, hogy milyen irányba is induljak. Úgy éreztem, mintha egy érzelmi hullámvasúton ültem volna, és nem tudtam mikor van már vége a menetnek. (Egyébként be kell hogy valljam, imádom a vidámparkot és a hullámvasutat, de csakis a legőrültebbeket). Az akkor írt oldalakat visszaolvasva látom, hogy mennyire tele voltam dühvel. Másokat hibáztattam azért, aki voltam. Hibáztattam a szüleimet, a munkámat és a világot. Mindenkit. Csak magamat nem. Úgy éreztem, hogy beleragadtam egy élethelyzetbe és csak a langyos iszapot taposom. De a lábaim kezdték feladni a harcot. Miért nem látja a főnököm, hogy többre vagyok képes? Miért nem érzem jól magam nőként a bőrömben? Miért nincs párkapcsolatom? Miért? Miért? Miért? Változásra volt szükségem. Arra, hogy a barátaimtól, a szüleimtől és a megszokott környezettől távol tudjam feltenni a kérdéseimet.

Úgyhogy az akkori komfort zónámból kilépve elindultam, hogy Kaliforniában megtaláljam a válaszaimat. Szépen lassan el kezdtem feltenni magamnak a kérdéseimet. Például hogy mit is keresek én itt ebben a világban? Mi az, amit élethivatásként szeretnék csinálni? Vagy hogy ki is vagyok én tulajdonképpen? Megpróbáltam választ találni a különböző viselkedési mintáimra és feloldani sok mindent, ami a múltban történt és keserű ízt hagyott a számban. (Például, hogy az általános iskolában folyamatosan komolyan piszkáltak és erről az „élményről” 15 éven keresztül képtelen voltam beszélni anélkül, hogy ne kezdtem volna el zokogni).

De beleestem egy hatalmas hibába. Azt hittem, hogy amint feloldok valamit és rátalálok a válaszra, megoldódik minden, és mint aki jól végezte dolgát én ezzel be is fejezhetem a feladatomat. De amint jött egy AHA-élmény és a nagy rádöbbenés, jött a következő kérdés, majd a válasz, de a választ ismét egy új kérdés követte… Mikor lesz már vége???? Aztán a nagy rádöbbenés és a válasz: SOHA. És ezt hívják ÉLETNEK. Rá kellett jönnöm, hogy – Szókratészt idézve-: „Tudom, hogy semmit nem tudok.  Mert mindig van tovább, beljebb, feljebb és lejjebb. Mintha egy hagymát kezdenél meghámozni. Egyre beljebb és beljebb, rétegről rétegre haladva, részletről részletre. A kör helyett elkezdtem az életet egy felfelé futó spirálként látni. Megtanultam, hogy ebben az életben vannak feladataink, amik megoldásra várnak. Amint sikerült belátni, meglátni, feloldani valamit, amit az élet feladatként elénk gördített, akkor – mint egy számítógépes játékban – léphetünk tovább a következő pályára immáron a megszerzett tapasztalattal gazdagabban és bölcsebben. Amíg azonban nem veszünk tudomást arról, hogy valami nem működik, valamin változtatni kellene vagy valamit el kéne engedni, addig folyamatosan visszakapjuk ezt a feladatot. Lehet, hogy a színtér és a szereplők változnak, de a megoldásra váró feladat marad.  És egyre fájdalmasabb (mentálisan, érzelmileg vagy fizikailag) formában kerül az utunkban. Azért, hogy végre észrevegyük, ezzel nekünk dolgunk van! Vajon miért „csöppennek” hasonló beállítottságú partnerek az életünkbe, akikről végül kiderül, hogy nem is passzolnak hozzánk? Vagy miért végződik sorra felmondással az először álommelónak hitt új munka? De a példák sora végtelen. Ez a „keresd a mintát az életedben” játék.

Nagyon tetszik Albert Einstein egyik idézete miszerint „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” Miért várjuk hát, hogy valami máshogy alakul, mint előtte, ha mi nem változtatunk? Verhetjük a fejünket ugyanabba a falba addig, amíg nem szédülünk, de érdemes?

Talán azért tűnik néhány blogbejegyzés befejezetlennek, mert az életem is befejezetlen. Hiszen még élek, még lélegzem és folyamatosan tanulok. Talán azért is nem tudok az Amerikában megélt dolgokról olyan könnyen írni, mert azóta rengeteg minden változott. Leginkább bennem. A blogban egy folyamat eredményeit próbálom visszaadni. Pillanatnyi érzéseket, AHA-élményeket, rádöbbenéseket, megéléseket próbálok megfogalmazni és ábrázolni, de ahogy leírom őket, talán már el is vesztették a létjogosultságukat. Talán Te teljesen más feladatokat kaptál az élettől, mint én. Lehet Te már megtapasztaltad, amire én még csak készülök vagy még nem érkeztél oda, hogy meg akard élni, ami rád vár. Egy biztos: elgondolkozni, rádöbbeni, megkérdőjelezni nem tilos. Sőt! Kötelező!

 ♥

 

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s