Ahogy vagy! / Just the way you are

unconditional-love-note

– Tudsz SZERETNI?

– Én? Ez milyen kérdés? Persze, hogy tudok szeretni. Szeretem a testvéremet, szeretem a páromat, házastársamat, szeretem a családomat. Szeretem a barátaimat. Egész nap dolgozok, gürcölök, hogy mindenük meglegyen. Tele vagyok szeretettel. Hiszen megteszek értük mindent. Megadok nekik mindent, ami tőlem telik. Igen! Szeretem őket.

– Hmm. És vajon, amikor „szereted” őket, nem kötöd feltételhez a szeretetedet és nem vársz érte cserébe semmit?

Zavart csend. Látom a szemén, hogy nagyon gondolkodik. Nagyon gondolkodik egy frappáns válaszon…

– De hát ők is szeretnek engem. Ez így működik. Én szeretetet adok, ők pedig viszontszeretnek. Ez a világ rendje.

– Várj. Akkor ez nem olyan, mint egy csereüzlet? Te szeretsz és ők viszontszeretnek. De ha jól értem, akkor ez a fajta szeretet tele van feltételekkel és elvárásokkal.

Azt hittem eddig, hogy én is szerettem. Voltam párkapcsolatban. Nem is egyben. Hosszabb és rövidebb párkapcsolatok váltották egymást az életemben. 1-2 volt barátommal mind a mai napig kapcsolatban állok. Rengeteget tanultam tőlük és hálás vagyok, hogy egy ideig jelen voltak az életemben. Hiszen az én választásaim voltak. Az akkori „én”-em vonzotta őket, ha tetszik, ha nem. És voltam egyedül is. Nem is keveset. Volt és van időm elemezni, gondolkodni, leszűrni a tanulságot, hogy most érettebb fejjel mit is csináljak máshogy.

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy hogyan és miért is hajszoljuk a szeretetet. (Az eredeti cikket itt olvashatjátok). Ez a cikk indított el bennem egy gondolatlavinát és döbbentett rá, hogy mostanában mennyire más kép alakul ki bennem a SZERETET-ről. Mindeddig azt hittem, hogy szerettem a volt barátaimat. És szerettem is őket, ahogy akkor tudtam. A magam módján. Úgy éreztem, hogy megteszek értük sok mindent. És hát mi más lenne ez, ha nem szeretet. Harcoltam értük, ha kellett, veszekedtem, noszogattam őket, mert azt hittem ez majd előreviszi őket az életben. Meg akartam őket változtatni, a javukat akartam és tettem mindezt a szeretet nevében. Ők elfogadtak engem, ahogy voltam, és maradtak velem (mind a mai napig rejtély, hogy miértJ). Mint egy csereüzlet, csak a „szeretet” és párkapcsolat álarca mögé rejtve. A saját szemembe szórtam csillámport. Ha jobban belegondolok ez nem volt más, mint önámítás, aminek az adta az alapját, hogy a volt barátaim elfogadtak engem, úgy ahogy voltam. És én görcsösen küzdöttem a szeretetükért. Annyira kellet valaki, aki szeretetet adott, mert én nem tudtam és nem szerettem magam eléggé. De ha nem szerettem magam eléggé, hogy adhattam volna szeretetet? A válasz: sehogy! Látjátok az ördögi kört? Magamnak sem adtam meg igazán, amire vágytam: az elfogadást és a feltétel nélküli odaadást. Tőlük vártam azt, ami belőlem hiányzott magam iránt. Ezzel a felállással azonban van egy gond. Mégpedig, hogy ideig-óráig fenntartható, de ahogy enged a kapocs, dráma kell a fenntartásához. Rendszerint valami veszekedés, féltékenykedés, csendes, de látványos szenvedés. Bármi. A módszerek széles tárháza adott, általában a személyiségünktől függ, hogy melyik módszerhez nyúlunk. Mert a dráma elcsendesedésével ki lehet harcolni, hogy újra kimondjuk „szeretlek”. De ez rettenetesen fárasztó. Fárasztó harcolni, veszekedni és a párkapcsolatunkat állandó színházi drámává „varázsolni”. És ki tudja, mikor jön a következő? Mint egy felszín alatt kitörni készülő vulkán. Állandó készenlétben kell állnunk. Vajon meddig lehet ezt bírni, anélkül, hogy ne akarnánk elszökni és „nyugodtabb vidékre költözni”? Tényleg ez lenne a szeretet? Ez lenne az alapja egy párkapcsolatnak, csak azért, mert mi ezt hívjuk szeretetnek? Nem hiszem. De persze a megoldáshoz meg kell egy kicsit kapargatnunk a felszínt és a veszekedések, viselkedésünk mélyére kéne nézni. (Néha ez érzelmileg elég fájdalmas tud lenni). Vajon mi is az oka annak, hogy hajszoljuk a szeretetet, hogy küzdünk érte? Talán magunkat nem szeretjük igazán fenntartások és feltételek nélkül. Úgy, ahogy vagyunk.

Amerikában au-pairként tapasztaltam meg igazán újra a feltétel nélküli szeretetet.  Azt, amit legtöbbször csak a gyerekek és az állatok képesek adni. Ők nem ítélnek és nem várnak viszont semmit. Nem zavarja őket, ha felesleg van rajtunk, ha görbe az orrunk vagy nincs master diplománk. Ők csak odajönnek és átölelnek. Nevetnek rajtunk, mintha azt mondanák „Csacsi felnőttek, hát nem látjátok, hogy úgy vagytok tökéletesek, ahogy vagytok!” És mi elfogadjuk ezt a nevetést, mert azt az állapotot szeretnék újra megélni, amikor képesek vagyunk magunkat feltétel nélkül szeretni. Abban a pillanatban és úgy, ahogy vagyunk.

love

– Can you give LOVE?

– Me? What do you mean? Of course I can love. I love my brother, I love my partner, my spouse, and I love my family. I love my friends. I work hard all day for them. I am full of love. I do my best to give everything for them. Yes! I love them

-Hmmm. Wait! And when you say you ‘love’ them do not you bind your love to conditions? Do not you expect something in return?

Flustered silence ensued. I see in her eyes that she is looking for the words, the right answers.

-But they do also love me. That is how it should be. I give love and they love me in return. This is how it works.

– So your relationships work as an exchange and barter. You give love and they love you back. But do I understand well that this love rests on expectations and conditions?

I thought I loved before. I spent my years in relationships. Sometimes the relationship ended after couple months, sometimes it lasted for years. With some of my boyfriends I still keep contact. I learnt from them and I am grateful that they played an important role in my life. Younger ‘me’ attracted them, if I like it or not. Also I have been single. A lot. I had and I have time to think, to analyse, to filter what I should learn and let it go what does not serve me anymore, how and what I would do in a different and mature way.

Last week I read an article about how and why we chase love. This post released a thought-avalanche in me. It made me realize that nowadays a totally different picture is shaping in me about LOVE. Up to now I thought I loved my ex-boyfriends.  And I did. As I could do that time, on my own way. I felt that I did everything for them and what would this be, if not love? I fought for them, if needed I quarrelled, I was nagging them because I thought that would move them forward in their life. I wanted to change them in the name of love. And they accepted me as I was and they stayed with me (it is still a mystery why). Like an exchange and barter wearing the mask of ‘love’ and relationship. But I just sprinkled glitter powder into my own eyes. My self-delusion rested on the fact that my ex-boyfriends accepted me as I was and I was constantly fighting for their love and for staying with me. I fitfully needed somebody in my life who loved me, because I could not and did not LOVE myself. But if I did not love myself how could I give love? The answer is: in no way. Do you see the vicious circle here? I did not give to myself I was starving for: neither acceptance nor unconditional self-devotion. I expected them to give me what I craved for. But in this constellation a hitch hides under the surface. These types of relationships require drama to stay sustainable. A little quarrel here, a bit of jealousy there or a silent, but spectacular struggling as basic ingredients and the meal is served. A repository of methods is given. Usually it depends on our personality to which method we reach out. Because after a drama we can say again ‘I love You’. But playing these types of tension games requires way too much energy. Just think about it. How tiring is to wrangle, to fight and to turn our life into a theatrical drama? And who knows when the next thunder will hit us? Like a volcano which seethes under the surface waiting to erupt in any minute. Till when you can handle this without thinking about leaving and ‘moving onto a more peaceful land’? Is this really love and a healthy relationship? I do not think so. But of course to find the root of the disputes and our behaviour we should scratch the surface (and sometimes that can be emotionally really painful experience). Why we chase love? Why we need to fight for love? Maybe we cannot love ourselves unconditionally? Just as the way we are?

As an au-pair in the USA I discovered again what does to be loved unconditionally mean. That kind of love usually kids and animals can give. Because they do not judge us and they do not expect anything in return. They do not mind if our muffin top streams forth from our trousers, if we have a potato nose and we do not have an MBA. They just come and suddenly hug us when we do not expect. They laugh at us as they would say: ‘Why do not you see, silly adults? You are already perfect as you are’! And we sit there watching them smiling, because we love to discover that moment again when we do not judge ourselves and we can unconditionally love ourselves. Just the way we are right here, right now.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s