Elengedem…

Érthetetlen volt számomra, hogy miért rázott annyira a zokogás, amikor a ’Mielőtt Megismertelek’ (Me Before You) című filmet néztük a moziba. Lehet, hogy most magadban azt mondod, hogy „Jaj, hát ez olyan édes, olyan tipikus csajos pityogás” volt! De nem! Ez nem az a „jaj-szegény-szuperhelyes-hipergazdag-sikeres-srác-milyen-rossz-neki-mert-egy-motorbalesetet-követően-tolószékbe-kényszerül”-féle sírás volt. Nem! A fájdalmat a mellkasomban éreztem és úgy bőgtem, mintha én is elveszíteni készülnék valakit. A zokogás csak a film végével csitult és ahogy felkapcsolták a lámpákat én fej lesütve rohantam a mosdóba, hogy az elmaszatolódott smink maradványait lemossam az arcomról, mielőtt  bárki azt hitte volna, hogy az új Batman film válogatásán Joker szerepére pályázom.

Egyébként a film kapott hideget, meleget egyaránt. Főleg a kerekesszékes közösség körében váltott ki heves vitát, akik szerint a film egyáltalán nem közvetít jó üzenetet. De én most nem is erről szeretnék nyilatkozni. Nem vagyok filmkritikus, ezért nem is tisztem sem felmagasztalni, sem elmarasztalni Emilia Clarke (Lou) és Sam Claflin (Will) játékát vagy a rendező, Thea Sharrock munkásságát. Nekem valami mást adott a film, és ahogy már többször is előfordult az életemben, pont akkor talált be az üzenetével, amikor a leginkább szükségem volt rá, hogy még egy puzzle darab a helyére kerüljön az életemben. Rádöbbentem, hogy azért fájt ennyire végignézni a filmet, mert nekem is van egy olyan ember az életemben, aki – habár nem is olyan nyíltan, mint a filmben játszó Will – szépen lassan el akar búcsúzni az életétől. És ez nem más, mint az alkoholista édesapám. A családom, ha elolvassa a blogpostot, lehet megkövez, mert tágra nyitom egy családi csontvázat tartalmazó szekrény ajtaját. De én úgy érzem, nem vagyok egyedül ezen a bolygón ha bevallom, hogy egy hozzám nagyon közel álló személy, lassú önpusztításba kezdett évekkel ezelőtt. Gondolj csak bele hányan élnek különböző szenvedélybetegségekkel együtt, és ne felejtkezzünk meg azokról sem, akik betegségekkel szemben adták fel a harcot.

Mondd! Te mit csinálnál ha azt látnád, hogy egy szeretted, rokonod, barátod szenved és feladta? Feladta, hogy segítséget kérjen; feladta, hogy belássa, hogy máshogy is lehet és feladta, hogy rádöbbenjen van választása. Nagy valószínűséggel pont úgy cselekednél mint a filmben Lou tette. Megpróbálnád megmenteni.

Gyerekkorom óta a magam módján én is ezt tettem. Számtalanszor próbáltam leülni és beszélni az édesapámmal arról, hogy lehet nem is olyan jó dolog alkoholizálni. (Azt hiszem az alkoholizmus negatív hatásairól itt nem szükséges beszélnem.) Próbáltam viccesen, kedvesen, dühösen és néha ordibálva. De hiába! A szavaim vagy nem jutottak el a füléig vagy ha el is jutottak én mindig csak a kis ‘hülye’ gyerek voltam, aki nem érti a felnőtteket. Úgy éreztem felelőséggel tartozom az édesapámért és habár senki nem kért rá, én egészen mostanáig cipeltem ezt a terhet. Mint egy jó gyerek, aki lelkesen indul első nap az iskolába, úgy vettem boldogan (és tudat alatt) a vállamra én is a hátizsákomat, csak az én táskámban tankönyvek és füzetek helyett egy csontváz csücsült, mely az évek múlásával egyre nagyobb és nagyobb terhet rótt a vállaimra. Hős akartam lenni, aki feladatának érezte, hogy megmentse a rászorulót. Úgy éreztem, ha szeretem az apukámat akkor minimum gondolatban rosszul kell hogy érezzem magam, ahogy figyelemmel kísérem az egészségének a romlását. De hányszor és hányszor éreztem magam bukott hősként??? Téptem és kínoztam magam, mert nem működött semmi!

Hányszor szerettem volna dühösen ráordítani, hogy nem látod mit teszel magaddal és a körülötted élőkkel???

Hányszor akartam csalódottan megrázni, hogy ébredj már fel?!

És hányszor akartam gyengéden megölelni és megkérdezi, hogy nem látod, hogy van más út is és van megoldás? De ő döntött…

A film vége felé az egyik jelenetben, amikor Will véglegesen eldönti, hogy eutanáziáért Svájcba utazik, Lou és az édesapja beszélgetnek:

“Papa: Nem tudod megváltoztatni az embereket.

Lou: De akkor mit tehetek?

Papa: Szereted őket.”

Ez a párbeszéd döbbentett rá, hogy nem az én feladatom megmenti az édesapámat. Egy feladatom van:

ELFOGADNI! ELENGEDNI! ÉS SZERETNI!

 Elfogadni az édesapám döntését és nem akarni azt megváltoztatni.

Elfogadni, hogy ez az ő élete és nem beleavatkozni!

Elfogadni, hogy nem az én felelősségem megmenteni őt!

Ha kellek itt vagyok, de meghagyom neked az utadat!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s