Kedves Január,

Mondd hova lettél? El sem tudod képzelni, hogy mennyire vártalak! És Te köszönés nélkül itt hagytál! A múlt év vége arról szólt, hogy izgatottan számoltam vissza a napokat az érkezésedig. Míg mások a karácsonyt és a két ünnepi közötti szabadságot, pihenést várták, addig én Téged. Tudom, tudom! A JELENRE kellett volna fókuszálnom és nem a jövőre, de próbáltad már elmagyarázni egy gyereknek, hogy felejtse el az ajándékokat a karácsonyfa alatt és csak az ünnep hangulatára koncentráljon? Valahogy így éreztem magam én is, csak nekem Te voltál a karácsonyi ajándék. Pajtásod, December nem volt valami barátságos velem és úgy éreztem, hogy Tőled valami újra számíthatok. Változásra. Ott legbelül éreztem, hogy az érkezéseddel új év és új tervek, élmények landolnak az életemben. És ez a várakozás izgalommal töltött el. Majd felbukkantál, megmutattad a fagyos arcodat és már tovább is álltál, mint egy váratlan vendég, aki nem akar tolakodó lenni. Csak beköszöntél és mielőtt felfogtam volna a jelenlétedet már itt sem voltál. Mondd, hogy tehetted ezt velem? Szomorúan nézek utánad, de már csak a múltba beleolvadó körvonaladat látom és érzem, hogy magadban bölcsen mosolyogsz rajtam.

De tudod, ha jobban belegondolok az én „hibám” volt, hogy elmulasztottam a látogatásodat. De hát utólag mindig sokkal okosabb az ember. Te itt voltál, csak én nem voltam jelen szívvel-lélekkel. Habár nagyon vártalak, mégsem szenteltem Neked elég figyelmet. Az agyam valahol mindig máshol járt. Az év első hónapját végig rohantam. Egyik napról a másikra megállás és pihenés nélkül próbáltam mindent egyszerre görcsösen irányítani. Amikor nem fizikailag rohantam a busz vagy a metró után, akkor a gondolataim cikáztak A pontból B pontba, majd ezer másik pontba, hogy mit is „kéne” csinálnom ahelyett, amivel épp foglalkoztam. Úgy éreztem, hogy az Új Év beköszöntével nekem mindent egy nap alatt kell megoldanom, megkeresnem, megváltoztatnom, elrendeznem. Szerintem sejted mi lett a vége. Nemakarásnak nyögés a vége szól a mondás, de én inkább úgy fordítanám, hogy a nagyon akarásnak nyögés a vége.

Habár eddig büszke voltam a pontosságomra, januárban minden sietségem ellenére sikerült minden honnan elkésnem vagy egyre nehezebben odaérni a megbeszélt találkozókra. Majd jöttek a jelek: Csak nevettem, amikor munkába rohanva az úton egy kamion haladt el mellettem az oldalára „slow down” azaz lassíts felirattal (mintha csak nekem akartak volna üzenni). Majd az üzletben egy lány táskáján láttam a „slow down”-t. Ok. Egyetértek Veled. Ezeket akár még véletleneknek is betudhatjuk. De pár nappal később a testem lépett közbe és kezdett el jeleket küldeni, hogy ideje lelassítani.

Belegondoltál egyébként már, hogy mekkora kincs az egészségünk és milyen fantasztikus, komplex és okos rendszer a testünk? Mi emberek, olyan ügyesen tudjuk elnyomni a lelkünk és szívünk hangját, vágyát (egy ideig), de a testünk gondoskodik arról, hogy ne tudjuk a végtelenségig figyelmen kívül hagyni, hogy mit is érzünk valójában. Többször gondoltam én rá, hogy jól esne egy kis pihenés, de gyorsan elhessegettem ennek minden lehetőségét, mert hát „mennem kellett”. Aztán másnap reggel arra ébredtem, hogy alig bírok kikelni az ágyamból, mert lemerevedett a hátam és a nyakam. Úgyhogy kénytelen voltam lassítani.

Visszagondolva azonban ez a rohanós év kezdés két dolgot is tanított nekem. EGYENSÚLYT és HÁLÁT. De miért is? Először is elkezdtem még több hálával gondolni a testemre, mert a testem az én (test)őröm: figyelmeztet, megóv és ha kell, megállásra kényszerít és a legjobb, hogy bármennyire is próbálkozom, nem tudom becsapni. Mostanában még több hálával gondolok az egészségemre is, amit olyan sokszor természetesnek veszek. De hogy a hála gondolatát tovább fűzzem… Ez a túlfeszített állapot elvezetett olyan emberekhez és olyan beszélgetésekhez, amelyek meglepetést, sőt… pozitív csalódást okoztak és gazdagították az életemet. Rájöttem, hogy mennyi fantasztikus ember vesz körül és mennyire szerencsés vagyok.

Na és az egyensúly. A folyton jelenlévő lecke az életemben. A múlt hónapban a mérleg a rohanás oldalára billent és most keresem az egyensúlyt a rohanás és a pihenés között. Rájöttem, hogy csak azért mert folyton elfoglalt vagyok és csinálok valamit az nem jelenti azt, hogy gyorsabban haladok. Sőt! Egy kellemes séta után a parkban sokkal gyorsabban működik az agyam és hatékonyabban tudom intézni az előttem álló feladatokat. Úgyhogy mintha az autóvezetést tanulnám újra: tanulok fékezni. Azaz ha fékezni nem is, de legalább a gázról elvenni a lábam. Hmmm… Most jut eszembe. Lehet nem volt véletlen, hogy a kaliforniai jogosítványom megszerzése kicsit tovább tartott, mint terveztem, mert többször is megbuktattak amiatt, hogy nem teljesen álltam meg a Stop tábláknál, hanem csak lassítottam (de csak egy kicsit)? J

Kedves Január! Köszönöm, hogy itt voltál és bölcsen tanítottál. Jövőre újra találkozunk! Addig is vigyázz magadra.

Szeretettel ölel,

Blanka