A bár még csendes. Még nem végzett mindenki a munkával, de páran már úgy döntöttek, hogy péntek lévén kicsit lerövidítik a munkaidőt. Pohárral a kezükben álldogálnak a bárpultnál vagy a szerencsésebbek – akiknek még asztal is jutott – magas sarkúba bújtatott lábaikat pihentetve ücsörögnek és beszélgetnek. Én csendesen figyelem őket.

Az első pohár bor után egyre könnyebben ered meg a nyelvük és a felszínes, általános témáktól vagy a munkahelyi pletykáktól eltávolodva, szépen lassan és könnyedén csúsznak át az őszintébb, lelküket vagy „épp egy barátnőjüket” ért esetek ecsetelésébe. Míg türelmes várom, hogy a barátom megérkezzem, két barátnő mellett álldogálok, és hallgatom a beszélgetésüket. Tudom! Tudom! Nem szép dolog hallgatózni, de imádom, amikor mi nők teóriaelméleteket gyártunk. Szerintem tök érdekes pár pillanatra betekintést nyerni valaki más fejébe, más gondolataiba.

-… Ezt meg hogy érted? – kérdezi a nekem háttal álló csinos kiskosztümbe öltözött lány a barátnőjét.

– Mit hogy értek? Hát nem érted? Rájöttem miért vagyok egyedül!

– Mesélj! Erre kíváncsi vagyok… Miért vagy egyedül? Tényleg mióta is nem vagy párkapcsolatban? Látom, ahogy a másik lány arca – mintha ostorral csaptak volna rá – összerándul. Fejben számol.

– Az most tök mindegy! Nem ez a lényeg!

– Jól van, jól van. Folytasd! Szóval miért vagy egyedül?

– Azért vagyok egyedül, mert a férfiak nem szeretik az egyedi nőket.

A kijelentést hallva félrenyelek, és majdnem spriccelve köpöm ki a saját italomat. Jelzem, csak MAJDNEM. Valahogy sikerül a bort bent tartani, de csak hangosan köhécselve sikerül helyreállítani a légzésemet. Hál istennek a két lány ügyet sem vet csendes – vagy talán annyira mégsem csendes – agóniámra. Közben a fejemben egyre csak az a gondolat kattog, hogy  „Tessék? Mi van? Azt akarod nekem – jó jó, nem nekem, hanem a barátnődnek mondani –, hogy azért nem találsz pasit magadnak, mert túl egyedi vagy? Na ezt vegyük újra!”

Túl egyedi? Kezdjük azzal, hogy mi az, hogy „túl” és mi az, hogy „egyedi”? Ki határozza meg, hogy ki és mi az egyedi és ki tartozik a szürke egér kategóriába? Mert a lány a következő mondattal folytatja:

– … szeretnék szürke kisegér lenni!

Jól értem, hogy szeretnél valaki olyan lenni, aki nem vagy, mert azt hiszed, hogy akkor majd végre rád talál a nagy Ő? Hmmm. Csak nekem nem klappol valami ebben a párbeszédben? Csak én gondolom túl egyedi módon, hogy lehet mégsem az az igazi indok, hogy a lány „túl egyedi”?

Ahogy hallgatózom tovább – sajnálom, a kíváncsiságom átveszi az uralmat a jólneveltségem felett – a két lány már a második pohár borát szürcsölgeti és tovább szövik a beszélgetésük fonalát.

– Szeretnék szürke kisegér lenni, mert az egyéniségem elszigetel.

– Értem! – bólint mélyen együtt érzően a másik lány.

Én nem. Határozottan nem értem. Magamban csendesen suttogom a kérdést: Szerinted az egyéniséged szigetel el? Arra még nem gondoltál, hogy Te száműzöd saját magadat a saját kis elefántcsont tornyodba? Ez nem megint egy újabb teória, aminek a gyártásában mi nők olyan jók vagyunk?

Kis kitérőt téve kíváncsiságból bepötyögtem a „normális pasi” kifejezést a Google-ba. Az eredmény siralmas. „Normális pasik merre jártok?” „Hol vannak a normális férfiak? “Miért mondják azt a mai nők, hogy nincs egy normális pasi sem?” Ilyen és ehhez hasonló fórumtémák adják az első találatok javarészét. Valóban ennyire siralmas lenne a helyzet? Mi adja az alapját a fentiekben felsorolt kérdésáradatnak?

Őszintén be kell vallanom, nem vagyok jó a mindenféle pasi-kibeszélős trécselésekben és teóriagyártásokban. Én megoldást szeretek keresni és találni. Abszolút racionális módon. Ha valami nem működik, akkor az első kérdésem, hogy „Miért”? És jellemzően addig ások és megyek egyre lejjebb és lejjebb a „miért-spirálban”, amíg meg nem találom a számomra megfelelő választ, megoldást. Abban hiszek, hogy a siránkozás nem segít. Ahogy Einstein nagyszerűen megfogalmazta:

„Egyetlen probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett.” Tehát ahhoz, hogy valaminek a megoldására rájöjjünk, meg kell változtatnunk a nézőpontunkat. Félreértés ne essék, tudok hallgatni és jó hallgatóság vagyok. De azt nehezen tudom elviselni, amikor sokadszorra is ugyanazokat a köröket futjuk. Ilyenkor általában erős érzés uralkodik el rajtam, hogy megrázzam az illetőt. Persze a barátaimról és családtagjaimról beszélek, nem ismeretlen emberekről az utcán. Arra jöttem viszont rá – főleg az elmúlt három évben –, hogy általában ezt az őszinteséget a legtöbben nehezen viselik, mert sokkal egyszerűbb kéz- a-kézben versenyt panaszkodni, mint tenni valamit a megoldás érdekében.

Hirtelen egy két évvel ezelőtti eset képe úszik be elém, amikor otthon voltam Budapesten. Egy barátnőm elhívott a baráti társaságával találkozni mielőtt egy szórakozóhely felé vettük az irányt. Ott ültünk a szobában és az egyik lány épp szerelmi bánattal küszködött, úgyhogy a másik három barátnője őt próbálta vigasztalni. Én csendes negyedikként próbáltam megértő fejet vágni, de amikor a lány a következő mondattal folytatta: „De hát szeretem! És ő is biztos…” a füleim maguktól lezártak. Mintha egy hermetikus ajtóval választottak volna el a külvilágtól egy atomrobbanás idején. Inkább nem szóltam. Megtartottam a véleményem. Ismét csak magamban üvöltöttem a kérdést, hogy „De hát hogy szerethetnél valakit, ha saját magadat sem szereted annyira, hogy kilépj egy mérgező kapcsolatból?” Úgyhogy maradtam az együtt érző bólogatásnál és csendes szenvedésnél, hogy ugyanazt kell végighallgatnom, amit már annyiszor hallottam. Csak a szereplők és a helyszín volt más.

Igaz. Egyetértek. Sokkal egyszerűbb mindenféle teóriákat gyártani, mint magunkba nézni. Úgy őszintén. Feltenni a kérdést, hogy lehet velünk/bennünk van valami?! Sokkal könnyebb szidni a pasikat/nőket, hogy milyen szemetek/disznók/lusták/hűtlenek/lúzerek, mint elgondolkodni és feltenni magunknak a kérdést, hogy mégis „Miért?” „Miért vonzok folyamatosan hűtlen/házas/munkakerülő/függő férfiakat vagy nőket?” „ Vagy miért nem közeledik senki felém?” Vagy épp „miért vagyok oda 3 hétig valakiért, majd 3 hét után már nem érdekel?” És itt és most mindenki helyettesítse be a neki tetszőt vagy az életére jellemzőt! És válaszadáskor ne álljunk meg annál a verziónál, hogy „Mert nincs szerencsém”; „Nem tudom hol ismerkedjek”; „Már az anyám is hasonló férfiakat vonzott” vagy „Mert a férfiak nem szeretik az egyedi nőket”. Ezek megint csak teóriák, amelyekkel könnyen elterelhetjük a figyelmet a valódi problémákról. Ugye milyen egyszerű csillámport hinteni a saját szemünkbe?! Észre sem vesszük és már a saját teóriáink rabjaivá váltunk. Ott csörgedezik a láthatatlan lánc és mi nem értjük miért nem olyan partnerrel hoz össze minket a sors, amilyet elképzeltünk magunknak. Meddig? Meddig hazudsz magadnak? Meddig játszod ugyanazt a játékot? Addig, amíg úgy nem döntesz, hogy a szabadságot választod és szembenézel önmagaddal kertelés nélkül. Ja! Hogy fájni fog. Nagy valószínűséggel igen. És időbe telik. Időbe telik felfedezni, hogy miket temettél el magadban. Időbe telik rálelni a nem tudatosan újrateremtett mintákra és megérteni, hogy vajon miért reagálsz úgy ahogy. Egy nagyon jó barátom egyszer az mondta, hogy az élet általában háromszor próbál valamit megtanítani nekünk. Ha az első két leckéből nem tanultunk, akkor a harmadik lecke általában már igencsak fáj. Ha elég bátor vagy, hogy kicsit közelebbről megvizsgáld és látni véld az összefüggéseket, hasonlóságokat a veled történt eseményekben akkor már közelebb jársz a megoldáshoz és ahhoz, hogy megtanuld a leckét…

– Oh! Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek. P. váratlan felbukkanása kizökkent a gondolatmenetből. Vajon hány percre merültem el ismét a gondolataimban? Észre sem vettem, de a két lány már rég elment és valahol máshol folytatja a mámoros estét.

– Szia! Örülök, hogy látlak. Mehetünk? – fogom meg a kezét.

– Persze. Hova szeretnél menni?

 

Photo by Unknown artist