Hogy mit tanultam a cipőmtől? Nem elírás. Igen! A cipőmtől. Nevetni fogtok. Én is azt tettem.

A tavaly júniusi barcelonai utamat egy gyönyörű Desigual ruha megvásárlásával koronáztam meg. Ahogy hazaértem és a londoni időjárás is kegyes volt hozzám, be is vetettem az új szerzeményem. Úgy gondoltam, hogy a kedvenc nyitott orrú fekete magas sarkú cipőm kitűnő párja lesz a ruhának. Büszkén tipegtem egyik reggel munkába menet a metróhoz. Úgy igazán jól éreztem magam a bőrömben. Aztán egy lépésnél éreztem, hogy valahogy nem úgy érkezik a lábam a földre, ahogy előtte. A mögöttem haladó férfi „ooó” megjegyzéséből már sejtettem, hogy valami nem kerek, csak még nem láttam, amit ő már igen. És igen. Sok nő rémálma vált valóra abban a pillanatban, amikor kitört a kedvenc cipőm sarka. Az első pillanatban nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A másodikban már nevettem. (Inkább kínomban, mint az örömtől). Késésben voltam, úgyhogy a fél lábon hazabicegek vagy hazaszökdelek opciót gyorsan elvetettem. Aztán ahogy ott álltam, fél lábon mint egy flamingó a pillanat tört része alatt ugrott be, hogy nálam van az edző cuccom benne a legkényelmesebb „Csak csináld” sportcipőmmel. A ruhától csendben elnézést kértem, ahogy sportcipőre váltottam –azt hiszem a szívem egy kicsit abban a pillanatban megszakadt -, de a kényszer gyorsan felülírta a divat diktálta szabályokat. Még szerencse, hogy Londonban tömegével látni elegáns ruha + sportcipő kombinációba bújt embereket, így senki nem nézett rám furcsán a metrón. Pár nappal később elvittem a kedvenc cipész bácsimhoz megjavíttatni a cipőt. Meg is ragasztotta a törött sarkat, de valahogy a cipő már nem volt olyan, mint előtte.

Mint a bizalom. A törött cipősarokról a bizalom jutott eszembe. Imádtam azt a cipőt. Éveken át elkísért. Még Magyarországon vettem, de költözött velem Kaliforniába, majd ide Londonba is. Sok közös élményünk volt. Sok áttáncolt éjszakát éltünk meg együtt. De amikor annyira számítottam rá, cserbenhagyott. Megtört bennem valamit és hiába próbáltuk „megragasztani”a kapcsolatunkat, az egykori bizalmat már nem tudtuk helyreállítani. A cipész hiába ragasztotta meg a sarkat, én tudtam, hogy a törés ott van. És már nem bíztam. Ha jobban belegondolok több kapcsolatommal történt ugyanez. Főleg az elmúlt pár évben. Néhány ember eltört bennem valamit. Nem! Félreértik. Nem haragszom. Csak már nem tudok úgy beszélgetni velük, mint régen. Egyszer kinyíltam, beengedtem őket a váramba, de ők visszaéltek ezzel és – habár esetleg ők nem is érzik – belegyalogoltak a lelkembe. Ahogy egyszer Londonban élő E. barátnőm kicsit szabad szájúan megjegyezte, „belerottyantottak a szent dobozomba”. Úgyhogy a nagytakarítás után már kicsit óvatosabban nyitogatom a kapukat.

De hogy is jutott mindez ma eszembe? Úgy, hogy ma megkaptam a második leckét a cipőmtől. A történet eleje sejtelmesen hasonlít a fent leírtakhoz. Reggeli séta a metróhoz munkába menet, lépek egyet és most a jobb sarok törött ki. (Igen. Ugyanarról a pár cipőről beszélünk. Tudom!! Nem volt szívem kidobni). Ma is nálam volt a kondi felszerelés. (Még szerencse, hogy sokat járok edzeni). Sportcipő elő, most már tényleg csak nevettem, ezúttal őszintén. Magamon. Miközben immár kényelmes cipőben folytattam az utamat tovább a munkahelyem felé, azon agyaltam, hogy mit is akar ez a cipő nekem megtanítani. A bizalom kérdéskörét a múltkori balesettel már kiveséztem. De akkor mi az, amit észre kéne vennem??  Mert az mégsem lehet, hogy kétszer törik ki a sarkam.

És akkor kigyulladt a kis villanykörte. Hát persze! Hogy ezt nem vettem eddig észre? A ragaszkodás. Két alkalom, amikor a kedvenc cipőm tanított. Először a bizalomról, majd a ragaszkodásról. Hisz éreztem, hogy már az első alkalom után meg kellett volna válnom a cipőmtől, mert nem szolgált tovább. De annyira fájt az elválás. Még hitegettem magam, hogy csak egyszer esett meg a dolog és soha többet nem hagy cserben. De újra megtette. Újra cserbenhagyott. Megtette, hogy megmutassa, nem kell ragaszkodnom. Megtette, hogy legközelebb hallgassak arra a bizonyos belső hangra, amikor azt suttogja, „ENGEDD EL”. De miért esett olyan nehezemre elengedni? Miért ragaszkodunk annyi mindenhez az életünkbe? Miért kapaszkodunk foggal-körömmel valamibe, ami már nem szolgál minket? Ezek a kérdések motoszkáltak bennem, amikor a következő kukánál végső búcsút intettem a cipőmnek, ami annyi éven át hű társam volt. Mosolyogva köszöntem meg neki a leckéket, amelyekre tanított. És most készen állok valami újra…