Eltűntem. Nem kicsit, nagyon. Rá sem merek nézni a legutolsó bejegyzésem dátumára. De megmagyarázom. Utaztam. Kétszer is.

Ismét repülőre pattantam. Ezúttal az úti cél Németország, ezen belül is Berlin volt. Egy új élmény, egy új ország, egy újabb pipa a bakancslistán. Nem állok meg, amíg ki nem pipálom az európai országokat. Szerencsés vagyok. London megtestesíti a tökéletes közlekedési csomópontot.  A belvárostól számítva körülbelül egy óra távolságra 4 repülőtér áll rendelkezésre, arról nem is beszélve, hogy ha leleményes az Isten fia-lánya, akkor szuper áron lehet repülőjegyeket elcsípni.  Berlinbe a repülőjegy kevesebbe került, mintha egy Londontól másfél órára elhelyezkedő városba, Bath-ba vettem volna vonatjegyet. Igen. Nem vicc. Ráadásul a sors úgy hozta, hogy ezúttal még a szálláson sem kellett törnöm a fejemet, mert egy barátnőm és a férje befogadtak berlini otthonukba pár éjszakára. Felejthetetlen élmény volt. Életem eddigi utazásai mind azok voltak. De hogy is kezdődött?

Először 2010-ben utaztam egyedül. Nyár volt. Nekem pedig nagyon nagyon mehetnékem. A barátnők vagy nem értek rá vagy barátostul utaztak vagy nem volt pénzük nyaralásra. Nekem viszont mennem kellett! Ismeritek azt az érzést, amikor valamilyen ellenállhatatlan erő tol, lök, hogy menjél már, csak csináld? Na szóval ez az erő megmozdult, felkapott és magával ragadott. Szóval mentem, mert mennem kellett, mert azt éreztem, hogy ha nem megyek, bekattanok. Úgyhogy döntöttem, nem várok senkire. És ha elhatározok valamit, akkor általában hirtelen beindulnak a fogaskerekek. Egy volt kolléganőm barátja „véletlenül” utazási irodában dolgozott és „véletlenül” tudott nekem segíteni. Pikk-pakk összeállt egy augusztusi görög nyaralás Kos szigetére. Július vége volt és nem bírtam magammal. Visszaszámoltam. Minden percet. Mint az iskolában, amikor elkezdtük felírni a táblára az Ó-I-C-Á -K-A-V-t, csak nekem még 3 hetem volt hátra.

Hétfőn délelőtt landolt a repülőm Kos szigetén. Tisztán él bennem a kép, ahogy első este ültem egyedül a város központjának számító kikötőben, mögöttem a főleg norvég és svéd turistákat csábító forgatag és kétségbeestem. Egyedül voltam és fogalmam sem volt, hogy mit fogok magammal kezdeni egy egész álló hétig. Kihez fogok szólni, mit fogok csinálni? És legfőképp kivel osztom meg az élményeket? Két lehetőség lebegett a szemem előtt. A-verzió: Vagy eltöltöm csendes kétségbeesésben a hetet és túlélem vagy  B-verzió: összeszedem magam és kihozom a nyaralásból a lehető legtöbbet. Aki ismer, tudja melyik utat választottam. Felálltam, és elindultam az első szórakozóhely felé. Kiderült, hogy a pultos lány magyar volt, úgyhogy egyből otthonosabban éreztem magam, annyira, hogy az este végén az asztal tetején táncoltam. (Mintha csak a Renegade-ben lettem volna Siófokon). A hét nagyon gyorsan eltelt. Napoztam, biciklit béreltem és eltekertem a következő partszakaszig, hogy ott fürödjek, sétáltam, kóstoltam és fotóztam. És csak úgy mellékesen feltöltődtem, tágítottam a komfort zónám határait és egy új oldalamat kezdtem el megismerni.

Mert mit is ad egy utazás? Főleg ha egyedül vág neki az ember? Egy utazás új élményeket, embereket, ismereteket, szokásokat, illatokat, felfedezést hoz az életünkbe. Mintha új fűszert adnánk egy megszokott ételhez. Persze csak ha úgy állunk hozzá. Hiszen utazni ezerféleképpen lehet. Én is utaztam már baráti társasággal, volt barátommal, legjobb barátnővel. De egyedül utazni teljesen más élmény és egy teljesen más hozzáállást, mentalitást igényel. Új kapukat nyitsz meg magadban, új oldaladról ismered meg önmagad, de csak akkor, ha meg mered törni a szokásokat.  Ha ki mersz lépni a megszokott keretből. Talán pont ezért is félnek sokan egyedül nekivágni. Belevágni és elindulni egyedül. Egy hosszú hétvégére, egy hétre vagy akár egy hónapra. Mert mi lesz ha…? És kivel osztom meg az élményeket, és mi lesz ha kirabolnak? És mi van ha…? A lista és a kifogások sora végtelen. Tele vagyunk félelmekkel. Helyette inkább a biztosra megyünk.  Befizetjük az 5-csillagos szállodánkat, idegenvezetővel és – hogy éhen ne haljunk – all-inclusive ellátással. Megérkezünk, lecuccolunk és esetleg elsétálgatunk a hotel környékén, de már futunk is vissza, hogy le ne maradjunk az ebédről vagy a vacsoráról, mert hát befizettük. A jól megérdemelt nyaralásunk java részét a medence partján töltjük, mert hát ugye a vízpart túl kavicsos vagy a tenger túl sós. Ismerős a kép? Biztos találkoztál már Te is ilyen társaságokkal, párokkal a nyaralásod alatt. De legalább elmondhatjuk, hogy utaztunk. Büszkén mutogatjuk a képeket az irigységtől sárga barátoknak, rokonoknak. Igen! Utaztunk, de az utazás élményét nem éltük át, nem éltük meg. Ott voltunk, de nem voltunk a része. Nem repesztettük meg a komfortzónánk burkát. Pedig mi lenne ha…. ??

Mert nincs is annál jobb, mint elvegyülni, elveszni, lélegezni egy új helyen. Kicsit úgy érezni, hogy mi is a részei vagyunk valami nálunk nagyobbnak. Kézzel-lábbal – mint ha Activity-t játszanánk megértetni magunkat a helyiekkel.  (Én sem beszélek sem görögül, sem olaszul). Zeg-zugos utcákon barangolni, belekóstolni a helyi konyha különlegességeibe vagy egy pohár borral, sörrel, teával, tejjel (kinek mi az igénye) kiülni egy térre, egy étterem teraszára, egy lépcsőre vagy egy hegyoldalba és magunkba szívni a város, ország, falu, tengerpart, hegyvidék ízét, energiáját. Mert ha odafigyelsz és OTT VAGY, érzed, hogy minden hely más-más energiával ajándékoz meg. Ha csak a saját tapasztalataimból indulok ki teljesen más élményt adott Róma a maga bűbájos, romantikus oldalával. Barcelona a kicsit őrült, vibráló arcát mutatta, míg Berlin a maga nyugodt, kiegyensúlyozott egyéniségével ajándékozott meg.

Hogy mi lesz a következő úti célom? Annyi terv van a fejemben… Egy biztos: Nem félek egyedül nekivágni. És Te?