Ma egy éve, hogy Londonba költöztem.

Ma egy éve, hogy ismét összecsomagoltam a bőröndömet és felültem a repülőre.

Ma egy éve, hogy megint nagyot léptem az ismeretlenbe és ismét kiléptem a komfortzónámból.

Úgy érzem kezdek egyre rutinosabbá válni az összepakolásban és az újrakezdésben. Őszinte leszek, nem így terveztem. Abban a biztos tudatban költöztem haza tavaly júliusban, hogy szeptember 19-én visszarepülök Amerikába és három hónapot még Washington DC-ben töltök. Ezt a három hónapot adtam magamnak kitalálni, hogy merre és hogyan tovább. Én tervezek és Isten/univerzum/sors – hívjuk bárhogy – végez. Egy erős hasbarúgással felérő email gyors újratervezésre kényszerített. Kicsit összetörtem, kicsit tépelődtem és többször is elismételtem a kérdést, hogy NA ÉS AKKOR MOST MI LESZ? Magamat is meglepve egész gyorsan sikerült talpraugrani és az önmarcangolást félretenni. Leültem pár volt kollégával beszélgetni, hogy milyen is mostanában az ingatlan piac. Állásokat kezdtem el nézegetni a neten, hiszen a megtakarításomat nagyjából feléltem a Magyarországon töltött két hónap alatt. Aztán rájöttem, hogy nincs maradásom. Úgyhogy lefoglaltam egy jegyet Londonba október 18-ára.

Miért pont London? Ezt a kérdést már én is többször feltettem magamnak. Nem tudom. 2010 márciusában, amikor harmadjára is idelátogattam még mindig nem tudtam eldönteni, hogy tulajdonképp én szeretem vagy utálom ezt a várost. (Ebben egyébként azóta sem sikerült dűlőre jutni). Úgyhogy kihívás elé állítottam magam és belevágtam. Megfogadtam, hogy a születésnapomra (október 23) már koccintani fogok egy új állásra. Így is lett. Pénteken beköltöztem. És hétfőn egy halom önéletrajzzal felvértezve nyakamba vettem a várost. Ott toporogtam az első kávézó bejáratában és azon agyaltam, hogy mennyire ciki csak úgy bemenni és odanyomni az önéletrajzom az egyik dolgozó orra elé azzal, hogy állást keresek. Az állások nem igazán mutattak semmi hajlandóságot, hogy maguktól boldogan felsorakozzanak elém, úgyhogy nekem kellett lépnem. Bátorság összeszed, has behúz, levegőt visszatart. Átestem a tűzkeresztségen. Majd jött a következő kávézólánc, majd a következő.  Szép sorjában. Egyre oldottabb lettem és rájöttem, hogy Londonban ez egy teljesen természetes munkakeresési forma és semmi szégyelnivaló nincs benne. Rajtam kívül senki nem lepődött meg, hogy így keresek állást. Délutánra egy halom önéletrajzot szétszórtam, egy helyre vissza is hívtak interjúra, de még nem volt semmi biztos a láthatáron. Nap végén eljutottam a St. Paul’s-nál lévő Paul kávézóba. (Magyarországon nem túl ismert francia kávézólánc). Az ottani manager javasolta, hogy menjek egy másik helyszínre, mert ott lehet keresnek embert. Habár a reggeli lelkesedésem már kicsit alábbhagyott felpattantam a piros metró vonalra, irány a Holborn állomás és az ottani Paul. S., a későbbi főnökasszonyom valamit meglátott bennem és másnapra visszahívott egy próbaműszakra. Máig nem tudom mi volt az, de hálás vagyok neki. Megjegyzem, életemben nem dolgoztam vendéglátásban, de a születésnapomon már egy új állásra emeltem a poharam és valami új kezdődött el itt Londonban.

♥

Today, a year ago I moved into London.

Today, a year ago I packed my luggage again and I got on an airplane.

Today, a year ago I stepped out of my comfort zone again into something unknown.

I feel by now I became an expert of packing and restarts. I have to honestly admit that I did not plan that way. I had moved back to Hungary in July last year with a peaceful mind that I would fly back on 19^th September into the USA to spend another three months in Washington DC. I gave this three months to myself to figure out what was next. But I proposed and God/Universe/destiny – we can call it many way – disposed. An email – in which my American trip was cancelled and which hit me as somebody would kick into my tummy – forced me to do some rescheduling. I crushed a bit, I felt a bit puzzled and repeated the same question over and over again. WHAT THE HELL I WILL DO NOW? I surprised even myself how quickly I recovered and I decided not to mortify myself further.  I met some former colleagues to check the real estate market. I started to search for jobs, because I was running out my savings. But I realized that I had nothing to do there anymore. So I booked an airplane ticket into London by 18^th October.

Why London? I have already asked this question many times from myself. I have no idea. In March 2010 when I visited London for the third time I still could not decide if I loved or hated this city. (By the way I have not come to a decision yet.) So I challenged myself and I moved here. I made a bet with myself that on my birthday (23^rd October) I would cheer for a new job. And I did. I moved into my first British home on Friday and on Monday with a huge pile of cv-s I started off. As I was stamping and marking time at the porch of the first café I wondered how embarrassing was to push my cv in front of the nose of somebody and confess that I was looking for a job. But jobs did not show any willingness to happily line up in front of me so I had to step. Take a courage! Ready, set, go! I did it. And the next café, then the next, one after another. I became more relaxed and I realized that in London this is a totally normal way of the job search. By the afternoon I could get rid of most of my cv-s. From one place they called me back for an interview, but yet nothing was fixed. At the end of the day my way led me into a branch of the French bakery, Paul. The manager of that branch suggested to check another location for an open position. Although my morning enthusiasm a bit faded I popped onto the red line (central line) to Holborn station. S. the manager of Paul Holborn saw something in me. I have no idea what, but I am thankful for it. Without any hospitality experience she employed me and on my birthday I cheered for a new job. Something new started today a year ago in London.